A ’90-es évek Nagykőrösének ikonikus szórakozóhelye volt a Rózsaszín Párduc Éjjeli Menedékhelye Ifjúsági Klub, amelynek a MTESZ székházként (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége) ismert épület adott otthont a Kossuth Lajos utca 18. szám alatt. A hely hangulatát lehetetlen szavakba önteni, ahhoz ott kellett lenni, azokban az években kellett fiatalnak lenni – Nagykőrösön.

A Pesti Hírlap 1993. június 19-i számában jelent meg az alábbi interjú, amelyben Szűcs Pál mutatja be a szórakozóhelyet.

A csaknem harmincezer lakosnak otthont adó Nagykőrösön — a munkaképes emberek harminc százaléka a konzervgyárban dolgozik — nem egészen hivatalos, de megbízható hírek szerint egyetlen olyan szórakozóhely létezik, ahol a jelenleg „futó” hazai zenekarok felléphetnek. Ez pedig egy októberben nyílt, pincehelyiségben üzemelő, sajátos nevű klub.

A szóban forgó szórakozóhelyet egy meghökkentően ifjú tulajdonos vezeti. Pontosabban ő egyike annak a két fiúnak, akik minden előzetes óva intés ellenére belevágtak egy első pillanatban lehetetlennek tűnő vállalkozásba. A furcsaság mindenekelőtt az, hogy Szúcs Pálnak és társának mindössze húszezer forintja volt, és ez tavaly októberben már nem számított nagy pénznek.
Márpedig az általuk vezetett mulató, amely egyébként mára már igen-igen kedveltté vált, októberben nyitotta meg kapuit. A Rózsaszín Párduc Éjjeli Menedékhelye nevű helyről van szó, amelynek két szintjén több százan tolonganak azokon a hétvégeken, amelyeken valamelyik, Nagykőrösön korábban csak a televízióból ismert zenekar ad koncertet.
Az ifjúsági klubba nem léphet be akárki, tagsági rendszert vezettek be. Miért volt erre szükség?
— Egyrészt azért, mert túl sokan érdeklődtek — mondja Szűcs Pál —, másfelől pedig azért, mert, ha nem is „elitklubot” szeretnénk, de az öltözködés, a viselkedés alapján kiszűrhetjük azokat, akik szerintünk nem ide valók. Mondanom sem kell, emiatt van néhány „halálos ellenségem”...
— Szinte folyamatos a csengetés. Első hallásra kissé furcsa, hogy így lehet bejutni egy szórakozóhelyre...
— Nagyon jól bevált a dolog, a csengető csoportokból ki tudtuk választani azokat, akik bejöhettek. Működik a rendszer, akit nem minősítettünk idevalónak, már nem próbálkozik. Öltözék, stílus alapján kialakítottunk egy réteget, az előzetes terveknek megfelelően főként a főiskolások, középiskolások közül kerülnek ki a vendégek.
— Hogy jutott eszébe egy ilyen jellegű klubot nyitni?
— Nekem volt korábban egy másik klubom, ami egy kicsit a budapesti Fekete lyukhoz hasonlított. De az ottani főnökségnek nem tetszett, be kellett zárnunk. Kerestem egy másik helyet a városban, végül ezt találtam. A METESZ (Magyar Természettudományi Egyesületek Szövetsége) a ház tulajdonosa, mi havi huszonnégyezer forintért béreljük a két szintet tőlük. Az említett szervezet nem kapott állami támogatást a rendszerváltáskor, így kénytelenek kiadni ingatlanukat. Kezdetben nagyon „kisszerűek” voltak a körülmények, saját magnóval, élő zene nélkül működött a klub, aztán ahogy egyre nagyobb lett az forgalom, visszaforgattuk a bejött pénzt. Ezért aztán ma már más a profil is.
— Nyereséges a hely?
— Igen. A fenti részen koktélbár van, lent pedig koncertekre kerül sor, persze itt is van egy büfé, ami alapvető bevételi forrást jelent...
— Kik lépnek fel?
— Bárki, aki szeretne, jöhet. Volt itt például a Ladánybene 27 együttes, akkor ünnepeltük a nézőcsúcsot. A Kispál és a Borz, a Pál utcai fiúk, a Los Andinos, és sokan mások vendégeskedtek már itt. Persze helyi zenekarok is. Pénteken és szombaton tartunk nyitva, eleinte még minden nehezen ment, sokszor csütörtökön még nem tudtam, ki koncertezik pénteken...
— Szponzorokat nem keresnek?
— Nem, szeretnénk minden szempontból önállóak lenni. Anyagi gondjaink nincsenek, a zenekarok többsége ugyanis a bevétel bizonyos százalékát kapja meg, bár van, aki fix gázsiért játszik. Ez az egyetlen élő zenés hely a városban, ezen kívül csak három diszkó jelent szórakozási lehetőséget a fiataloknak. Úgyhogy jó helyzetben vagyunk.

A Nagykőrösi Híradó 1974. december 31-i száma egy rövid körképben mutatta be, miként készülnek a nagykőrösi vendéglátóhelyek Szilveszter napjára.

Illusztráció: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

"Mint ahogy a nagykőrösi üzletek karácsony előtti forgalma is jelentősen meghaladta az előző évekét, az esztendő utolsó napja is forgalmasnak és vígnak ígérkezik. A szilveszterre felkészültek a vendéglátóhelyek és a mulatságok rendezői. Megvették már a szilveszteri kismalacokat, s az esztendőbúcsúztatásra az asztalok jó részét majd mindenütt lefoglalták.

A szilveszteri mulatságok színhelyein, a vezetők a következőket mondották:

Aranykalász vendéglő: változatos ételekkel, csaknem ötvenféle itallal, s hangulatos muzsikával várjuk a vendégeket.
Cifracsárda: választékos, barátságos környezetben, igazi jó szilveszterestet igyekszünk teremteni.
Kinizsi Sportkör: futballszakosztályunk rendezi az esztendőbúcsúztató mulatságot. A 30 forint belépődíjban a vacsora ára is benne van.
KIOSZ-székház: nálunk, az ÁFÉSZ tart hagyományos családias szilveszterestet.
Kőrisfa-eszpresszó: most is az a célunk, hogy a fiatalságnak emlékezetes, jó mulatságot rendezzünk.
Központi vendéglő: magyaros ételekkel, italokkal, és hangulatos cigánymuzsikával ünnepeljük az év végét.
Tormási bisztró: nálunk a szokásos jó hangulatot pacal és halvacsora fűszerezi.
Vénusz eszpresszó: meghitt szilveszterestet tartunk Geszner Jenő közkedvelt zenéje mellett.
Kocséri nagyvendéglő: szokásosan megünneplik az új esztendőt.
A Kutyakaparó csárdában szilveszteri virslivacsora lesz."

A régi nagykőrösi karácsonyok hangulatát idézi fel Kopa László alábbi írása, amely a Nagykőrösi Híradó 1969. december 23-i számában jelent meg.

Karácsony ünnepéhez 60-80 esztendővel ezelőtt főleg a tanyavilágban érdekes népszokások fűződtek, melyek nagy része kihalt apáinkkal és nagyapáinkkal.

Elszalad a disznó

Az ünnep szombatján minden második, harmadik házban disznót vágtak, amiben részt vett a család apraja-nagyja. Már kora hajnalban megjelent a böllér az éles késekkel. Várták a pálinkásüveggel, és sokszor addig nyakaltatták a jó szilvóriumot, hogy egy helyett két kocát látott a böllér, s megtörtént, hogy mialatt a disznó leszúrása után bementek a házba forralt bort inni, a koca felébredt tetszhalálából, s futásnak eredt, és csak valahol a szomszédban találták meg.

A disznót ezután kocsira rakták, s kivitték a régi vásártér vagy a temető mellé „pörzsölni”. Ott nagy rakás szalmát raktak alá, a tüzet a böllér hosszú nyelű villával igazgatta, s a fák hegyéig érő lángok csapkodásából az öregek megjósolták, hogy milyen lesz a jövő évi termés. Ezek a pörzsölések a pogány kori áldozatokra emlékeztettek, és olyan zamatot adtak a koca szalonnájának, ami ma már csak a régi öregek emlékeiben van meg.

Repül a veréb

Éjfélre a fiatalság jelentős része még a tanyavilágból is bezarándokolt az ünnepi misére. Legtöbbnyire gyalog jöttek, sokszor térdig érő hóban tíz kilométerekről, és a szívekben szerelmek szövődtek, és ilyenkor sok fiatal megtalálta a párját. Voltak olyan suttyó legények, akik pajkos kedvükben verebet hoztak a tanyáról, és elengedték a templomban, ahol a kis madarak kétségbeesetten repkedtek a gyertyák fényében.

Öntik az ólmot

Az ünnepekre mindenütt kisült a diós meg a mákos kalács. Akik otthon maradtak, vígan kártyázgattak, dióra meg mogyoróra. Éjfélkor jött az ólomöntés, amit boldog örömmel csináltak a fiatalok. Egy kanálban ólmot olvasztottak, és egy tál vízbe csepegtettek belőle. Különböző figurák alakultak ki a cseppekből. És az öregasszonyok szorgalmasan magyarázták: - Nézd, ez szakasztott kalapács, kovács vagy lakatos lesz az urad!... Látod, ez valóságos tű, varrólány lesz a feleséged...

Milyen lesz az idő?

Az idős parasztemberek pedig karácsony éjszakáján a következő év időjárását igyekeztek kifürkészni. Elővettek egy darab deszkát, és azt ceruzával felosztották tizenkettő részre: 12 hónapra, majd kettévágtak egy nagy vöröshagymát, és egy-egy cikkelyt tettek minden részre. Pontosan 12 órakor egy-egy késhegy sót tettek a hagymacikkelyekbe. Amelyik cikkelyben elolvadt a só, az esős hónapnak ígérkezett, amelyikben nem - száraznak.

Legénylatolgatás

Az ünnep napján azután jöttek a betlehemesek, karácsonyi házacskákkal, jókívánságokkal, énekléssel. Délutánra az eladó lányos házakhoz meghívták az ismerős legényeket „latolásra”.

Ott voltak a nagymamák, a keresztmamák és a szomszéd öregasszonyok. A legényeket szépen sorban leültették az ágy elé. Megkínálták őket kaláccsal, borral. Közben az öregasszonyok magukban elkezdték latolgatni, hogy ennek az atyjának hány lova, tehene van, hogy a másiknak hány hold földjük, meg azt is megfigyelték, hogy melyik issza fenékig a poharat, mert az nem lesz takarékos, és iszákos is lehet belőle. Amelyik legény a latolásnál legsúlyosabbnak bizonyult, annak azt mondta a mama búcsúzásnál: szívesen látjuk máskor is...

Természetesen az eladó lányok nem mindig vették figyelembe a latolás eredményét, amiből viszont családi háborúságok támadtak.

A régi nagykőrösi szüretek hangulatát idézi fel Kopa László alábbi írása, amely a Nagykőrösi Híradó 1974. október 1-jei számában jelent meg.

Illusztráció: FORTEPAN / Fodor András örökösei 

A századforduló idején, Szarka Mihály tanitóképezdei tanár és B. Tóth Ferenc, a neves szőlőtelepítő példaadása nyomán, sok új szőlőt telepítettek a kőrösi, nyársapáti és csemői homokon. Löwy Márton borkereskedő pedig gondoskodott róla, hogy a jó hírű bort rendes áron el lehessen adni. A pesti vendéglősökön kívül Bécsből, s több osztrák városból is hozott vásárlót.

A város vezetői vigyáztak a kőrösi bor jó hírére és minőségére. Csak akkor engedtek szüretelni, ha jól beért a szőlő. Többnyire október második, harmadik hetére „hagyták meg” az általános szüretet. Addig csak korai es pusztuló szőlőfürtök szüretelésére adtak a városházán engedélyt. Ez utóbbit már csak azért is kérték a szőlőtermelők, hogy a szüretre nagyjából kiforrjon az új bor, a „murci”, s hogy teljesüljön a régi magyar kívánság, mely „víg szüretet és nagy csizmát” kívánt mindenkinek.

A legtöbb kőrösi családnak volt - ha nagyobb nem - egy-két vékás (4 - 800 négyszögöl) szőlője. Akinek nem volt, valamelyik öreg házaspártól megvette a szüretet: a termést, hogy saját maga szűrjön bort, mert a saját borital mindig jobb a másénál!

A szüret nagy esemény volt a család életében: a lakodalom, a névnap, és a disznótor után következett. Ilyenkor kimosták a kádakat, a hordókat, kitakarították a pincét, vagy a kamrát, előkészítették a szőlőhordó puttonyokat és egyéb edényeket, majd kitűzték a szedés napját, s meghívták a komákat, rokonokat családostul, kocsistul, lovastul.

Az igazi szőlősgazdák a szüretre mindig neveltek egy-két bárányt is, melynek a nagy napra, rendesen puha volt a háta, s amikor levágták, szinte mosolygott a húsa.

Abban az időben sok „kisüst” volt a városban, a szüretre többnyire kifőzték a szilvapálinkát is, és azzal köszöntötték reggel a szüretre érkező vendégeket.

Kinn vígan fogtak a munkához, s mire leszedtek néhány út szőlőt, a gyerekek nagy tüzet raktak a pirításhoz, és „flöstökölni” hívták a szedőket.

Mindenki nagy kerek karaj kenyeret tűzött a nyársra, majd ha a tűznél pirult a kenyér, felszúrtak egy darab szalonnát is. Messzire szállt a pirítós finom illata, s a fiatalok versengése, ügyessége és ügyetlensége, sok vidám évődésre adott alkalmat.

A pirítóst édeskés murcival locsolták le, s azután még vígabban folytatták a szüretelést. Felcsendült és egymást követte a sok szép magyar nóta. A legények igyekeztek a leányok mellett sort fogni, s ha valamelyik kislány elhagyott egy böncsök szőlőt, mindjárt csókot kapott érte „büntetésül”…

A szakácsok bent maradtak a tanyahelyen, s a déli harangszóra, a tűz mellé állított nagy cserépfazekakban, megfőtt az aranysárga juhhúsleves, s a szolgafán a finom birkapaprikás, amelyhez köleskását főztek.

A jó ebédhez jól esett a bor, s utána még vígabban folyt a szüret, és még jobban teltek a kocsikon sorakozó kádak és hordók. Este, ha végeztek, a szőlősgazda körül járta a szőlőterületet, s bekapálta a négy sarkát, hogy „el ne szökjön a jövő évi termés!”

Víg nótaszóval vonultak hazafelé a szüretelők. Indulás előtt minden szedő garabóját telerakták „kóstolóval”, a szedés közben lerakott, szép szőlővel. Igyekezett is mindenki a szüretre minél nagyobb kosarat vinni.

Otthon, a szőlősgazda házánál, az ebédmaradékból bőven jutott vacsorára is. A legtöbb helyen mindjárt hordóba is szűrték a mustot. Amikor még nem volt szőlődaráló, kádban taposták a szőlőt, s azután került a présbe. A szőlőt leginkább a fiatalok taposták, zeneszó mellett...

Tizenöt évvel ezelőtt, 2009 tavaszán jelent meg Szigeti Márta interjúival, El Nagy Zoltán kiadásában a Fújt a gyár – A Nagykőrösi Konzervgyár című könyv. A kötetben helyet kapott egy velem készült interjú is, amely másfél évtized múltán is nagyrészt érvényes.

A mai Tomori utca környékén, 1826. április 15-én csaptak fel a lángok, ami a viharos észak-nyugati szélnek köszönhetően Nagykőrös legnagyobb természeti katasztrófájához vezetett. 

Illusztráció: nagykőrösi tűzoltók vonulásra készen a két világháború között
Fotó forrása: 125 éves a nagykőrösi tűzoltóság

A tűzvészben elpusztult a teljes Alszög, amely városrész a mai, szabályozott formáját az újjáépítés során nyerte el. A két halálos áldozattal járó tűzben 478 ház égett le.  

Az eseményről 1996-ban, a 170. évfordulón Tóth Barna emlékezett meg a Kék Nefelejcs NAGYKŐRÖS újságban.

A történetírás szerint az első Szputnyik fellövésével kezdődött meg bolygónkon az űrkorszak.

A Szputnyik–3 makettje a kalugai Űrhajózástörténeti Múzeumban
Fotó: Wikipédia

A Föld első műholdját 1957. október 4-én Bajkonurból küldték az űrbe a szovjetek, ám alacsony pályája miatt három hónap múlva megsemmisült a légkörben. Nem sokkal az első után még ugyanannak az évnek november 3. napján állították Föld körüli pályára a Szputnyik 2-t, amelynek már utasa is volt, egy hat kilogrammos nőstény terrier, akit Lajka néven ismert meg a világ.

A Szputnyik-3 1958. május 15-én indult útnak és állt alacsony Föld körüli pályára. Ez azt jelenti, hogy az ebben a magasságban szálló műholdak a Föld felszínétől 200 - 2000 kilométer közötti távolságban vannak és körülbelül másfél óra alatt kerülik meg bolygónkat.

A leírások szerint ennek a műholdnak az energiaellátását már részben napelemek biztosították, enyhén kúpos formája volt, hossza 3,57 métert, legszélesebb pontja pedig 1,73 métert tett ki. Azonban a kis mérete ellenére a fémen, illetve a napelemeken megcsillanó napfénynek köszönhetően a Földről szabad szemmel is látható volt. Ahogy például ma is látható a Nemzetközi Űrállomás (ISS) mindazok számára, akik tudják, hogy mikor kerül a fejünk fölé. Ebben egyébként bárkinek segít a NASA, aki regisztrál náluk és megadja tartózkodási helyét, e-mailben minden nap megküldik, hogy mikor és hol lesz hozzá legközelebb.

Visszatérve 1958-ba, a harmadik Szputnyikot Nagykőrösről is észlelték. A Nagykőrösi Híradó július 17-én számolt be rövidhírben arról, hogy Fekete József látta a műholdat, ahogy Lajosmizse felől csillagfényességgel felbukkant, majd Szolnok irányában eltűnt a látóhatáron. Sajnos a nevén kívül pontosabb feljegyzés nincs arról, hogy ki is volt a szemtanú, ki volt az a szerencsés nagykőrösi, aki részese lehetett ennek a három perces látványosságnak. 

A Szputnyik-3 egyébként 692 nap keringés után, 1960. április 6-án égett el a magas légkörbe érve.

Durva horrortörténet tartotta lázban Nagykőröst 1965 őszén.

A városban elterjedt pletyka szerint egy tehergépkocsi vezetője Kocsér felé tartott és az országúton egy döglött kutyát látott. A sofőr megállította a kocsit és félrehúzta a jószágot az árok szélére, majd tovább haladt. Kocséron megrakodott és visszaindult. Pontosan ugyanazon a helyen ismét azt látta, hogy a kutya újra az úton fekszik. Újra megállt, leszállt, hogy ismét lehúzza az útról, de most valami különös hang csapta meg a fülét: a kutya gyerekhangon sírt! Gyorsan cselekedett, felkapta a mozdulatlan állatot, betette a kocsiba és behajtott vele Nagykőrösre. A kórházban jöttek rá, hogy valaki a kutyabőrbe egy csecsemőt varrt! Szerencsére a sofőr segítségnyújtásának következtében a gyermek megmenekült.

A történetnek több változata forgott közszájon, a legtöbb eltérés az időpontban volt, de akadt olyan is, aki élő kutyával mesélte. 

Illusztráció: Nagykőrös c. diafilm. Magyar Diafilmgyártó Vállalat, 1960 

A sztori eljutott a Nagykőrösi Híradó újságíróihoz is, akik igyekeztek utánajárni az esetnek. Ahogy az 1965. november 21-i számban írták, a rendőrkapitányságon nem is hallottak a dologról, pedig ha valahol tudnának az esetről, a rendőrségen feltétlenül. A városi ügyészségen dr. Stirszky Sándor vezetőügyész ugyancsak arról nyilatkozott, hogy semmiféle értesítést nem kaptak. 

Igaz, hogy az eset 1965-ben történt, de Stirszky ügyész gondolatai ma is ugyanúgy megszívlelendőek a városi pletykákkal kapcsolatban:

„Valaki kitalálja, mindenki tesz hozzá, cifrázza, színesíti a történetet – ami a legtöbb esetben a legnagyobb képtelenség. De sok ember szívesen elhiszi és tovább adja – ahelyett, hogy egy kicsit gondolkodna. Miért kellett volna a csecsemőt kutyabőrbe varrni? Nincs a gyermekelhagyásnak ennél egyszerűbb módja? Miért tette ki az illető éppen pontosan az országútra a kutyabőrbe varrt gyereket? Hogy került a gyerek újra vissza az országútra? Lehetséges, hogy az országúton egész idő alatt, amíg az állítólagos gépkocsivezető rakodott Kocséron, nem lett volna forgalom? Csupa hirtelen feltett kérdés – amely világosan megmutatja a történet képtelenségét és valótlanságát.”

Munkácsy Mihály nem járt Nagykőrösön és semmiféle ismert kapcsolata nincs a várossal. Azonban volt egy kőrösi lakos, akinek abban a kivételes szerencsében volt része, hogy személyesen találkozhatott a világhírű mesterrel. Özvegy Papp Lajosné a Nagykőrösi Híradó 1960. január 26-i számában osztotta meg élményeit az olvasókkal.

Fotó forrása: Wikipédia 

Sokan, kis túlzással talán mindenki ismeri városunkban Munkácsy Mihály nevét. Azonban csupán egy olyan körösi lakost ismerek, aki személyesen találkozott a világszerte ismert és megbecsült festővel.
Özvegy Papp Lajosné, a szentesi polgári leányiskola volt igazgatónője már 91 éves. Az apró szemekben tisztán csillan a visszaemlékezés fénye az 1889. esztendőre. A nagy francia forradalom 100. évfordulója alkalmából rendezett francia világkiállításra Dolinai Gyula, az ifjúsági és fővárosi lapok szerkesztője társasutazást szervezett. Ebben a főként művészekből álló csoportban szerényen részt vett egy tanárképzős növendék, Gonda Juliska, a későbbi Papp Lajosné.
A küldöttség felkereste Párizsban Munkácsy Mihályékat. A minden kényelemmel és pompával berendezett lakásban a Munkácsy-házaspár fogadta a honfitársakat. A férfi világfihoz méltóan, a francia grófnő barátságosan fogadta az ismeretlen magyarokat. Uzsonnával kínálták őket, majd tánccal fejeződött be a fogadtatás. Néhányukat az a kitüntetés érte, hogy Munkácsy felvezette őket a külön épületben levő műtermébe és készülő alkotásait talán először ez a kis csoport pillanthatta meg.
Néhány nap múlva újra találkozott Gonda Juliska Munkácsyékkal. Párizs egyik kirándulószigetén éppen a művész feleségével beszélgettek franciául, amikor váratlanul feltűnt Munkácsy Mihály. Felesége szeretettel fogadta, néhány lépést tett feléje. A magyar lányka is felállt, hogy átadja a helyét a nagy művésznek.
— Maradjon csak kedvesem — szólt Munkácsyné. Egy hölgy soha nem áll fel egy férfi előtt, hogy annak helyet adjon.
— Egy Munkácsy azonban kivétel — válaszolta pirulva a kislány.
 A nagy művész szívesen vette a figyelmességet és nagy békességgel, megértéssel beszélgettek tovább, immár hármasban.
Jó néhány év múlva Munkácsy megbízatást kapott, hogy készítse el Honfoglalás című festményét. Hazajött Párizsból és elkerült Szentesre. Magyar és tót típusú arcokat keresett készülő képe számára. Közölte az akkori főispánnal, hogy szeretne elmenni egy magyar gazda lakodalmára. Éppen akkor tartotta esküvőjét Papp Lajosné egyik rokona. Munkácsy ez idő tájban már erősen öregedő, fáradt ember képét mutatta, de még mindig jól beszélt magyarul. A vidám lakodalmas társaságból választotta ki azokat az arcokat, amelyeket halhatatlanná tett a Honfoglalásban.

- Mezősiné -

Franklin D. Roosevelt elnök 1939. április 30-án nyitotta meg a New York-i világkiállítást.

A Life szerint a New York Queens városrészében, a Flushing Meadows parkban rendezett expo sok szempontból egyedülálló volt, nem utolsósorban abban, hogy témája és célja szempontjából egyaránt eltért a korábbi kiállításoktól (Párizs, London, Chicago, St. Louis). Azok nagyrészt a technológiai innovációt, a tudomány és az orvostudomány fejlődését ünnepelték; a New York-i ezzel szemben a „holnap világa” vízióinak megismertetését helyezte előtérbe.

Az eseményen részt vett Magyarország is, az ezzel kapcsolatos feladatokat egy külön kormánybizottság fogta össze. Itt fogalmazódott meg egy, Az Est című újság szerint „érdekes terv”, miszerint magyar vendéglőt nyitnak a helyszínen, amelynek megszervezésével Gundel Károly „magyar konyhaművészt” bízták meg.

Fotó: hungaricana.hu

Részlet Az Est című újság 1938. augusztus 3-i számában megjelent cikkből: 

"Gundel Károly vezetésével magyar vendéglő nyílik a newyorki világkiállításon

Szakácsokat, cigány-bandát, mű-bográcsokat, szegedi paprikamagot, nagykőrösi uborkamagot és csemege kukoricamagot visznek ki Amerikába

Érdekes terv került tegnap a megvalósulás stádiumába: a kereskedelmi minisztériumban működő magyar kormánybiztosság, amely a newyorki világkiállítás magyar részét rendezi, elhatározta, hogy az 1939 áprilistól októberig tartó newyorki világkiállításon a párizsi világkiállításhoz hasonlóan egy magyar vendéglőt nyit, amelynek megszervezésével Gundel Károlyt, a magyar konyhaművészt bízzák meg.

A nagyszabású terv nagy meglepetést, de örömet is keltett szakmai körökben, mivel eddig még nem volt példa arra, hogy a magyar konyhaművészetet egy másik kontinensen ilyen reprezentációs formában bemutatták volna. A magyar szakácsművészek és cukrászok a világ gourmandjai előtt már régen ismeretesek, hiszen a magyar konyha, a magyaros ételek és a magyar világhíre nem mai keletű. Legutóbb a berlini kézműipari kiállításon arattak dicsőséget a magyar szakácsok. A párizsi kiállítás magyar vendéglőjének és a berlini kézművesipari kiállítás magyar éttermének sikere alapján határozta el a newyorki világkiállítás magyar kormánybiztossága, hogy helyet biztosít a magyar pavilonban a magyar vendéglősiparnak és szakácsművészetnek is.

Beszéltünk Gundel Károllyal, a magyar szakácsművészetnek és vendéglősiparnak kiváló képviselőjével, a newyorki magyar vendéglő megszervezőjével, aki az érdekes tervről a következőket mondotta:

- A világkiállításon felállítandó magyar vendéglő terve – mondotta – már régebben merült fel. Most öltött azonban csak komolyabb formát, nagyjából már megállapítottuk azokat a kereteket, amelyen belül a magyar szakácsművészet Amerikának és Newyorkba sereglő többmillió idegennek bemutatjuk. Most folynak az előzetes tárgyalások, hogy mit csinálunk és hogyan csináljuk meg a vendéglőt.

- Elgondolásom az, hogy a lehetőség szerint magyar árukkal, exportcikkekkel megyek Newyorkba, ahol elsősorban is Magyarországnak, a magyar idegenforgalomnak és a nagy multra visszatekintő magyar szakácsművészetnek csinálok propagandát. A fiam a közeljövőben már ki is utazik Amerikába, hogy megszervezze az egész expedíciót. Elsősorban is magával visz szegedi paprikamagot, nagykőrösi uborkamagot és a legjobb minőségű magyar csemegekukorica-magot. E magokat kint elültetjük, hogy jövőre, mikor a vendéglő megnyílik, már magyar paprikából készíthessek bográcsgulyást, magyar uborkából csinálhassak kovászos uborkát és uborkasalátát és magyar csemegekukoricát tudjak felszolgálni a világkiállítás vendégeinek…"

Gundel Károly étterme nagy sikert aratott a tengerentúlon. A The New York Times így fogalmazott: "A Gundel-vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosít Budapest számára, mint egy hajórakomány turista prospektus".