A régi nagykőrösi szüretek hangulatát idézi fel Kopa László alábbi írása, amely a Nagykőrösi Híradó 1974. október 1-jei számában jelent meg.

Illusztráció: FORTEPAN / Fodor András örökösei 

A századforduló idején, Szarka Mihály tanitóképezdei tanár és B. Tóth Ferenc, a neves szőlőtelepítő példaadása nyomán, sok új szőlőt telepítettek a kőrösi, nyársapáti és csemői homokon. Löwy Márton borkereskedő pedig gondoskodott róla, hogy a jó hírű bort rendes áron el lehessen adni. A pesti vendéglősökön kívül Bécsből, s több osztrák városból is hozott vásárlót.

A város vezetői vigyáztak a kőrösi bor jó hírére és minőségére. Csak akkor engedtek szüretelni, ha jól beért a szőlő. Többnyire október második, harmadik hetére „hagyták meg” az általános szüretet. Addig csak korai es pusztuló szőlőfürtök szüretelésére adtak a városházán engedélyt. Ez utóbbit már csak azért is kérték a szőlőtermelők, hogy a szüretre nagyjából kiforrjon az új bor, a „murci”, s hogy teljesüljön a régi magyar kívánság, mely „víg szüretet és nagy csizmát” kívánt mindenkinek.

A legtöbb kőrösi családnak volt - ha nagyobb nem - egy-két vékás (4 - 800 négyszögöl) szőlője. Akinek nem volt, valamelyik öreg házaspártól megvette a szüretet: a termést, hogy saját maga szűrjön bort, mert a saját borital mindig jobb a másénál!

A szüret nagy esemény volt a család életében: a lakodalom, a névnap, és a disznótor után következett. Ilyenkor kimosták a kádakat, a hordókat, kitakarították a pincét, vagy a kamrát, előkészítették a szőlőhordó puttonyokat és egyéb edényeket, majd kitűzték a szedés napját, s meghívták a komákat, rokonokat családostul, kocsistul, lovastul.

Az igazi szőlősgazdák a szüretre mindig neveltek egy-két bárányt is, melynek a nagy napra, rendesen puha volt a háta, s amikor levágták, szinte mosolygott a húsa.

Abban az időben sok „kisüst” volt a városban, a szüretre többnyire kifőzték a szilvapálinkát is, és azzal köszöntötték reggel a szüretre érkező vendégeket.

Kinn vígan fogtak a munkához, s mire leszedtek néhány út szőlőt, a gyerekek nagy tüzet raktak a pirításhoz, és „flöstökölni” hívták a szedőket.

Mindenki nagy kerek karaj kenyeret tűzött a nyársra, majd ha a tűznél pirult a kenyér, felszúrtak egy darab szalonnát is. Messzire szállt a pirítós finom illata, s a fiatalok versengése, ügyessége és ügyetlensége, sok vidám évődésre adott alkalmat.

A pirítóst édeskés murcival locsolták le, s azután még vígabban folytatták a szüretelést. Felcsendült és egymást követte a sok szép magyar nóta. A legények igyekeztek a leányok mellett sort fogni, s ha valamelyik kislány elhagyott egy böncsök szőlőt, mindjárt csókot kapott érte „büntetésül”…

A szakácsok bent maradtak a tanyahelyen, s a déli harangszóra, a tűz mellé állított nagy cserépfazekakban, megfőtt az aranysárga juhhúsleves, s a szolgafán a finom birkapaprikás, amelyhez köleskását főztek.

A jó ebédhez jól esett a bor, s utána még vígabban folyt a szüret, és még jobban teltek a kocsikon sorakozó kádak és hordók. Este, ha végeztek, a szőlősgazda körül járta a szőlőterületet, s bekapálta a négy sarkát, hogy „el ne szökjön a jövő évi termés!”

Víg nótaszóval vonultak hazafelé a szüretelők. Indulás előtt minden szedő garabóját telerakták „kóstolóval”, a szedés közben lerakott, szép szőlővel. Igyekezett is mindenki a szüretre minél nagyobb kosarat vinni.

Otthon, a szőlősgazda házánál, az ebédmaradékból bőven jutott vacsorára is. A legtöbb helyen mindjárt hordóba is szűrték a mustot. Amikor még nem volt szőlődaráló, kádban taposták a szőlőt, s azután került a présbe. A szőlőt leginkább a fiatalok taposták, zeneszó mellett...