Fotó forrása: Rácz Péter / Képkockák a "Jogsegély szolgálat" című filmből (1976)
A ’90-es évek Nagykőrösének ikonikus szórakozóhelye volt a Rózsaszín Párduc Éjjeli Menedékhelye Ifjúsági Klub, amelynek a MTESZ székházként (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége) ismert épület adott otthont a Kossuth Lajos utca 18. szám alatt. A hely hangulatát lehetetlen szavakba önteni, ahhoz ott kellett lenni, azokban az években kellett fiatalnak lenni – Nagykőrösön.
A Pesti Hírlap 1993. június 19-i számában jelent meg az alábbi interjú, amelyben Szűcs Pál mutatja be a szórakozóhelyet.
A csaknem harmincezer lakosnak otthont adó Nagykőrösön — a munkaképes emberek harminc százaléka a konzervgyárban dolgozik — nem egészen hivatalos, de megbízható hírek szerint egyetlen olyan szórakozóhely létezik, ahol a jelenleg „futó” hazai zenekarok felléphetnek. Ez pedig egy októberben nyílt, pincehelyiségben üzemelő, sajátos nevű klub.
A szóban forgó szórakozóhelyet egy meghökkentően ifjú tulajdonos vezeti. Pontosabban ő egyike annak a két fiúnak, akik minden előzetes óva intés ellenére belevágtak egy első pillanatban lehetetlennek tűnő vállalkozásba. A furcsaság mindenekelőtt az, hogy Szúcs Pálnak és társának mindössze húszezer forintja volt, és ez tavaly októberben már nem számított nagy pénznek.
Márpedig az általuk vezetett mulató, amely egyébként mára már igen-igen kedveltté vált, októberben nyitotta meg kapuit. A Rózsaszín Párduc Éjjeli Menedékhelye nevű helyről van szó, amelynek két szintjén több százan tolonganak azokon a hétvégeken, amelyeken valamelyik, Nagykőrösön korábban csak a televízióból ismert zenekar ad koncertet.
Az ifjúsági klubba nem léphet be akárki, tagsági rendszert vezettek be. Miért volt erre szükség?
— Egyrészt azért, mert túl sokan érdeklődtek — mondja Szűcs Pál —, másfelől pedig azért, mert, ha nem is „elitklubot” szeretnénk, de az öltözködés, a viselkedés alapján kiszűrhetjük azokat, akik szerintünk nem ide valók. Mondanom sem kell, emiatt van néhány „halálos ellenségem”...
— Szinte folyamatos a csengetés. Első hallásra kissé furcsa, hogy így lehet bejutni egy szórakozóhelyre...
— Nagyon jól bevált a dolog, a csengető csoportokból ki tudtuk választani azokat, akik bejöhettek. Működik a rendszer, akit nem minősítettünk idevalónak, már nem próbálkozik. Öltözék, stílus alapján kialakítottunk egy réteget, az előzetes terveknek megfelelően főként a főiskolások, középiskolások közül kerülnek ki a vendégek.
— Hogy jutott eszébe egy ilyen jellegű klubot nyitni?
— Nekem volt korábban egy másik klubom, ami egy kicsit a budapesti Fekete lyukhoz hasonlított. De az ottani főnökségnek nem tetszett, be kellett zárnunk. Kerestem egy másik helyet a városban, végül ezt találtam. A METESZ (Magyar Természettudományi Egyesületek Szövetsége) a ház tulajdonosa, mi havi huszonnégyezer forintért béreljük a két szintet tőlük. Az említett szervezet nem kapott állami támogatást a rendszerváltáskor, így kénytelenek kiadni ingatlanukat. Kezdetben nagyon „kisszerűek” voltak a körülmények, saját magnóval, élő zene nélkül működött a klub, aztán ahogy egyre nagyobb lett az forgalom, visszaforgattuk a bejött pénzt. Ezért aztán ma már más a profil is.
— Nyereséges a hely?
— Igen. A fenti részen koktélbár van, lent pedig koncertekre kerül sor, persze itt is van egy büfé, ami alapvető bevételi forrást jelent...
— Kik lépnek fel?
— Bárki, aki szeretne, jöhet. Volt itt például a Ladánybene 27 együttes, akkor ünnepeltük a nézőcsúcsot. A Kispál és a Borz, a Pál utcai fiúk, a Los Andinos, és sokan mások vendégeskedtek már itt. Persze helyi zenekarok is. Pénteken és szombaton tartunk nyitva, eleinte még minden nehezen ment, sokszor csütörtökön még nem tudtam, ki koncertezik pénteken...
— Szponzorokat nem keresnek?
— Nem, szeretnénk minden szempontból önállóak lenni. Anyagi gondjaink nincsenek, a zenekarok többsége ugyanis a bevétel bizonyos százalékát kapja meg, bár van, aki fix gázsiért játszik. Ez az egyetlen élő zenés hely a városban, ezen kívül csak három diszkó jelent szórakozási lehetőséget a fiataloknak. Úgyhogy jó helyzetben vagyunk.
Tizenöt évvel ezelőtt, 2009 tavaszán jelent meg Szigeti Márta interjúival, El Nagy Zoltán kiadásában a Fújt a gyár – A Nagykőrösi Konzervgyár című könyv. A kötetben helyet kapott egy velem készült interjú is, amely másfél évtized múltán is nagyrészt érvényes.
„Kovács Sándor konzervgyár igazgató kezdeményezésére a tartósítóipari szakmunkásképzés érdekében 1953-ban kezdődött el az oktatás a 4. számú Élelmiszeripari Iparitanuló Iskolában, a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium elődjében. Nehéz megbecsülni, hogy az ötvenhat év alatt hány diák hagyta el az iskolát szakmunkás bizonyítvánnyal, érettségivel vagy az utóbbi évtizedekben technikusi bizonyítvánnyal a zsebében.
László Ferenc önkormányzati képviselő azon toldis öregdiákok közé tartozik, akik még a leépülés, a privatizáció megkezdése előtt tölthették gyakorlati idejüket a gyárban.
- 1989 szeptemberében kezdtem a Toldiban élelmiszeripari gépész szakon. 1993-ban érettségiztem, majd a következő év végén technikusi képesítést szereztem. Osztályfőnökünk, Ferkó Gyula tanár úr utolsó osztálya voltunk a Toldiban, mivel az ötödik évünk elvégzését követően elkerült a városból, és később a Heves megyei Pétervására település Keglevich kastélyában működő mezőgazdasági szakközépiskola és kollégium sikeres igazgatója lett.
- Milyen emlékeket őriz a konzervgyárról?
- Nem kellett sokat várni arra, hogy beleszagoljunk a gyár levegőjébe, hiszen már a szokásos őszi munka során oda kellett mennünk dolgozni. Jól éreztem magam, sok ismerősöm volt, főleg a foci és a kosárlabda meccsekről ismertük egymást. A gyár előtti újságárus biztos találkahely volt. Népsport vásárlás közben nagyszerűen meg lehetett beszélni a hétvégi fordulók eredményeit. Később a szakmai tárgyak és a gyakorlati képzés miatt kerültünk a Nagykőrösi Konzervgyárba. Diákként végigjártuk a gyárat, minden üzemet igyekeztek bemutatni nekünk és megismertetni velünk a termelési folyamatokat, valamint a hozzájuk kapcsolódó gépeket. Sok jó szakembert ismertem meg, akikkel a mai napig köszönő viszonyban vagyok. Ötödik osztályban, a technikusi minősítéshez szükséges szakdolgozatot szintén a Nagykőrösi Konzervgyárban írtam, ami azt jelentette, hogy hetente több napot töltöttünk ott néhai D. Szűcs József tanár úr felügyelete mellett. Nekem csak jó emlékeim vannak a konzervgyárról. Amikor végigmegyek a József Attila utcán, a mai napig látom a nyüzsgést, hallom a gyár zaját és érzem a jellegzetes szagokat.
- Mi a véleménye a gyár sorsának alakulásáról?
- Nehéz erről beszélni, mert nem lehet érzelem nélkül megközelíteni a témát. A politikai szűklátókörűségtől kezdve a történelmi-gazdasági szükségszerűségen át mindent el lehet mondani. Azt azonban nem lehet cáfolni, hogy a konzervgyár olyan karaktert és hírnevet adott a városnak, amelyet nehéz lesz valaha is felülírni. Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek elején az NDK-ban voltunk, reggelire nagykőrösi dzsemet kaptunk... Tehát a gyár nemcsak a dolgozóinak, hanem a város egészének az életét befolyásolta. Mondom ezt annak ellenére, hogy a konzervgyáron kívül más ipari létesítmény is sikeresen működött a városban, nem beszélve a mezőgazdaságról, a téeszekről.
(…)”
A levéltárban fellelhető feljegyzések tanúsága szerint, a jövő héten lesz százhetven éve, hogy bekövetkezett a várost ért eddigi legnagyobb természeti csapás. 1826. április 15-én leégett szinte az egész Alszög. A városi tanácsülés jegyzőkönyvéből jól nyomon követhető, miként következett be, és milyen veszteséget okozott a rettegett vörös kakas. A tűz fészke, a mai művelődési ház helyén álló vendégfogadó és a görög templom közelében lévő két szomszédos épület zsindelyes teteje egyszerre meggyulladt és a viharos észak-nyugati széllel felerősödő lángok belekaptak a szomszédos házak hasonlóan gyúlékony tetőzetébe. A szikrázó zsarátnokot messzire vitte a szél.
A jegyzőkönyv megemlíti néhány, akkor jól ismert személy házát is, melyek a lángok martalékai lettek. Farkas János és Szamar János portáin lobbantak fel először a lángok, majd Udvardi József, Hoffer Sándor és Pap Konstantin házain át jutott a tűzvész a Kecskeméti utcára, s haladt dél-kelet felé. A széltől felkorbácsolt lángok nem álltak meg a Szolnoki-kapunál, hanem tovább pusztítottak az aklokon is. A tűz mindent megemésztett ami az útjába került, és csak az aklok szélén, a mai Vadas utca környékén szűnt meg, mivel a Gátban szerencsére nem talált éghető, száraz anyagot.
A krónikás feljegyezte a veszteségeket is. Elpusztult 478 ház, köztük ’két Professoroknak Qurtély házaik, az alszegi Leány Oskola’. Odalett 4 szárazmalom és 2 kocsma is. Az akolok területén – melyek elsősorban az állatok tartására, kertészkedésre szolgáltak – lévő istállókban számtalan háziállat pusztult el. Összességében egymillió, akkori forintra rúgott a kár. Szerencsére csak két emberéletet követelt a tűzvész. ’Sasi Gáspárné és egy tsetsemő Gyermek a nagy füstben megfulladván…’ vesztették életüket. A város viszonylag hamar magához tért a tűz okozta bénultságból. Még abban az évben elkészítette a leégett városrész – ma így mondanánk – rendezési tervét, Bakos József földmérő.
Ennek köszönhetően épült ki az a szabályozott alszegi utcahálózat, mely ma is jellemzője ennek a városrésznek. A károk mai értelemben is szinte felbecsülhetetlenek, ám az akkori önkormányzat gazdálkodásának köszönhetően, viszonylag rövid idő alatt a károsultak helyrehozhatták, felépíthették házaikat. Igaz, ebben jelentős támogatást kapott a város a két szomszéd településtől – Ceglédtől, Kecskeméttől – is. E mellett az ország számos helyéről érkezett pénz a károk gyors helyreállítására.
