"A puli működése bámulatos. Az eb csöndesen, mintegy unottan ül a juhász lábainál, egy szóra felpattan, ránéz a gazdájára s erre a szóra: Teeee erigy árra! - vágtatva indul abban az irányba, amerre a gazda fejével intve mutat; egyet-kettőt vakkant, mire a nyáj már kanyarodik; minden késlekedő juhnak nekiront, s ha nem szedi elég szaporán a lábát, vakkant, s meg is czibálja a bundáját". Herman Ottó Halászat és pásztorélet című művében csodálatos pontossággal írja le azt, amiért a puli hosszú-hosszú évek óta elválaszthatatlan társa juhászoknak, gulyásoknak.

Fotó: magyarmezogazdasag.hu

1963. augusztus 4-én az előbbiekben említett tulajdonságának köszönhetően menekült meg a tűzhaláltól 206 birka a nagykőrösi Arany János Termelőszövetkezet alsójárási juhhodályából.

Aznap délután ítéletidő tört rá a városra és az egyik lesújtó villám egetszaggató csattanással éppen a hodályba csapott bele. A nádtető azonnal teljes egészében lángba borult. Az egyre növekvő tűzben az állatokat őrző Nemes Sándor juhász hiába tárta ki az ajtókat, a rémült állatok egy lépést sem mozdultak.

Az elviselhetetlenné váló füst ellenére a juhász pulija tudta a dolgát és a lángokban álló épületbe rohanva ugatással, harapással kezdte terelni kifelé a lebénult jószágokat. Annak ellenére, hogy a hodály porig égett, a félelmet nem ismerő kutyának köszönhetően a 212 állatból 206 megmenekült.

A termelőszövetkezet vezetősége jutalomban részesítette a juhászt, de arról, hogy a pulinak az elismerő simogatáson kívül jutott el valami más is, nem szólnak a hírek.

Ma már csak nosztalgiával gondolunk vissza azokra a nagykőrösi szórakozóhelyekre, ahova betérve élőzene fogadta a vendéget. Volt ahol csak egy zongorista játszott, máshol zenekar, de aki cigányzenére vágyott, az is megtalálhatta a maga helyét.

Illusztráció. Forrás: FORTEPAN/Bauer Sándor

A Nagykőrösi Híradó szerkesztőségét 1959-ben két panaszos is felkereste, megosztva az olvasókkal a „szórakoztató üzemek zenekaraival” kapcsolatos kifogásaikat.

Az egyik elmarasztalás a Széchenyi téri Béke Étterem (1959 őszétől Aranykalász, majd utána 1979-től Kalamáris, jelenleg pedig Hong Kong Áruház) zenészeit érintette.

A panaszos olvasó azzal a céllal ment be, hogy zenét hallgasson és egy kis jó pörköltet egyen. Az utóbbival nem is volt baja, de a muzsikával annál inkább. Ugyanis, a zenekar egyik becsípett tagja trágár dalokat énekelt! Ezért többen felháborodva a jó ízlést sértő viselkedésen, eltávoztak az étteremből.

A másik eset a cifrakerti Liget kisvendéglőben, a Cifra Csárda elődjében történt. A levélíró a hozzátartozóival szeretett volna ott szórakozni, ám úgy érezte, hogy nem egy magyar vendéglőbe, hanem valamelyik nyugati tánciskolába vagy éjjeli mulatóhelyre került. A zenekar csak angol számokat játszott – közölte felháborodva. „Samba, bigin, rock and roll, mambó és egyebek voltak a műsorán. Magyarnótát, csárdást még véletlenül sem játszottak” –kesergett a levélíró. „Mi magyarok vagyunk – folytatta tovább sorait -, magyarok módjára szeretnénk szórakozni. A Cifrakertben azonban az elferdült ízlésű fiatalok szájaíze szerint szórakoztatnak”.

A lap szerkesztője a cikk végén egyetértően jegyzi meg, hogy „végre rendet kellene teremteni a nagykőrösi zenei dzsungelben!” Az idő – mint oly sok mást – ezt a problémát is megoldotta, mára nem hogy dzsungel nincs, de még egy árva fa sem maradt mutatóban.

A Nagykőrösi Konzervgyár területén áll Molnár Elek Békegalambja, a Hősök tere fölé Zala György oroszlánja magasodik, ami mögött egy kakas emlékeztet minket a reformáció évfordulójára, a rendelőintézettel szemben két béka köpi a vizet, a katolikus templom előtt macskát és halakat láthatunk, Arany János vén gulyásának lába mellett pedig hűséges kutyája hever. Nagykőrös szoboralakot öltött állatai közül őket talán mindenki ismeri.

De arra a kérdésre, hogy hol található a nagykőrösi Hattyú-szobor, már bizonyára nehezebb a választ megadni. Pedig van egy Hattyú-szobrunk, amely mellett több mint száz éve megyünk el nap, mint nap.

A rejtély feloldására Suba Lajos igazgató úrnak a Nagykőrösi Kalendárium 2011-ben megjelent írását hívom segítségül, amelyben kevésbé ismert részleteket is közölve foglalta össze a nagykőrösi Arany János-szobor történetét.

Strobl Alajos egy 77 éves kocséri pásztorról, Maczkó Andrásról mintázta a református templomkert Arany János-szobrának üldögélő vén gulyás alakját. (A történet szerint Arany egyszer a szomszédos Tetétlen pusztára kirándult tanártársaival. Inárcsi Farkas Elek vendégeként megismerkedett a házigazda öreg gulyásával, Csonka Mártonnal. Aranyra oly nagy hatással volt a találkozás, hogy az öreget két versében, A vén gulyás és A vén gulyás temetése címűben is megénekelte.) A művész először Nagykőrösön készítette el Marci bácsi mellszobrát, amit aztán felvitt Pestre és tovább dolgozott rajta. Később a pásztort is felhívta műtermébe és ott mintázta meg végső formáját. A vén gulyás a karszékben modellt ülve többször felemlegette a szobrásznak, hogy „Pásztor embör sömmit sé ér kutya nékű!”

A művész elfogadta az öreg kérését és eljött Kőrösre kutyát keresni. Hirdetésére seregestől vitték az ebeket Strobl elé, aki végül Pál Áron erdőőr Hattyú nevű kuvaszát választotta ki modellnek. Így született meg Nagykőrös Hattyú-szobra, amely 1910 szeptemberétől őrzi kutya formájában a mellette pihenő Marci bácsi nyugalmát.

Ma már nehéz elképzelni, de a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség a játékosok mezeinek számozását először csak az 1954-es svájci világbajnokságon tette kötelezővé. (A sportág története során egyébként itt használtak először csavaros stoplis cipőket is, de nekünk magyaroknak, inkább arról emlékezetes ez a vb, hogy az Aranycsapat a döntőben a várakozásokkal ellentétben kikapott a németektől, ami miatt Budapesten zavargás tört ki, a játékosok kénytelenek voltak már Tatabányán leszállni a vonatról.)

A könnyebb azonosítás kedvéért természetesen a kötelezővé válás előtt is számozták a labdarúgókat, a szakirodalom szerint első alkalommal az 1928. augusztus 25-én rendezett Arsenal - Sheffield Wednesday angol bajnokin futottak ki így a játékosok. Ezt követően vált általánossá, hogy 1-től 11-ig kapnak számot a focisták az elfoglalt pozíciójuk szerint, az 1-es a kapus volt, a sor végén pedig 11-essel a balszélső.

A nemzetközi előíráshoz igazodva egy idő után a Magyar Labdarúgó Szövetség is megkövetelte a számozást, ám a Nagykőrösi Kinizsinél ezt nem vették figyelembe és az NB III-ban szereplő csapatunk rendszeresen jelöletlen mezben lépett pályára. Minderre 1958. szeptember 4-én figyelmeztette az illetékeseket egy olvasói levél a Pest Megyei Hírlap nagykőrösi oldalán.

A szerző a Népsport az évi augusztus 11-i számát idézte: „Hogy milyen fontossága van a számozásról szóló FIFA-határozatnak, el kell mondani, hogy ha egy csapat (bármilyen osztályban) számozás nélkül állítja ki játékosaikat, ez a szabálykönyv szerint óvási alap lehet”. Úgy gondolom, jó lesz mielőbb cselekedni, mert már kezdődik a labdarúgó-bajnokság és sok múlhat ilyen apró dolgon is – zárta aggódó levelét az olvasó, aki nem más volt, mint az akkor 21 éves fiatal sportbarát tanyai tanító, Sulyok Zoltán. Neve később az egész városban ismertté vált, hiszen Nagykőrös fáradhatatlan krónikásaként évtizedeken keresztül tudósított a helyi lapokon keresztül a város sporteseményeiről. Rövid betegség után 2005-ben hunyt el. 

FOTÓ: Az Aranycsapat Nagykőrösön. A Lengyelország ellen készülő "A" válogatott - Nagykőrösi Kinizsi mérkőzést 1956. július 4-én, szerda délután játszották városunkban 5 ezer néző előtt! (Játékvezető: Tihanyi Lajos) A félidőben már 0-8 arányban vezettek Puskásék, de a második játékrészben lőtt további négy góljukra két szépítő válasza is volt a Kinizsinek. Góllövők: Czibor (4), Kocsis és Budai (3-3), Puskás (2), illetve a kőrösiek részéről a két gólszerző Bakonyi és Füzér volt. Forrás: El Nagy Zoltán: Nagykőrös sportja - Az elmúlt 100 év c. könyve.

Ma már nagyon nehéz elképzelni, hogy annak idején egy fogvatartott személy szállítása nem a most alaposan leszabályozott módon történt, hanem kimerült abban, hogy a fegyőr tömegközlekedési eszközön átkísérte a rabot az egyik településről a másikra. Természetesen voltak, akik visszaéltek ezzel a helyzettel és a lazaságot kihasználva próbáltak megpattanni az igazságszolgáltatás elől. Egy ilyen eset történt 1959. május 27-én Nagykőrösön.

Fotó: vasutallomasok.hu

A helyi járásbíróságon lezajlott tárgyalás után akart visszavinni egy vádlottat a ceglédi fogdába az őt kísérő fegyőr, ám amíg a hivatalos közeg a jegyvásárlással bíbelődött, addig a kísért személy elfutott, egyenesen a vasútállomás mögötti nádasba vetette magát.

A fegyőr először riasztólövést adott le, majd célzottan lőtt a menekülő után, akit ez nem nagyon hatott meg, iszkolt tovább. Pechjére, a lövésekre felfigyelt Lévai Imre postás, aki kerékpárjával a szökevény után indult, majd rövid üldözés után elé vágva feltartóztatta.

A bátor postás tette nem maradt viszonzatlanul, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának képviselői személyesen jöttek Nagykőrösre köszönetet mondani a rátermett kézbesítőnek,  akit 500 forint pénzjutalomban is részesítettek.

A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy a fenti sztori nem történt volna meg, ha a városvezetés és a szakma jeles képviselői nem tesznek meg mindent azért, hogy a Nagykőrösi Járásbíróság az eset előtt néhány hónappal ismét megnyithassa kapuját.

Ugyanis egy politikai döntés folytán 1950 végén megszüntették Nagykőrösön a járásbíróságot, a közjegyzői irodát és a földhivatal elődjét, a telekkönyvi hatóságot. Nagyon sok kellemetlenséget okozott ez az embereknek, hiszen minden apró-cseprő 10 perces dologért át kellett menni Ceglédre, ami még most is terhet jelentene, az akkori közlekedési viszonyok közepette meg pláne az volt. És nem csak az ügyfeleknek, hanem a korábban itt dolgozó három bírónak, két fogalmazónak és a telekkönyvi hivatal vezetőjének is ingáznia kellett.

A helyi jogászszakma, élükön dr. Feldmájer Györggyel, minden követ megmozgatott a járásbíróság visszahozásáért, amiben partner volt a tanács és a párt is. A több éves vajúdást követően 1959. január 23-án ismét megkezdte működését a bíróság, a hivatalos átadáson megjelent az akkori igazságügyi miniszter, Nezvál Ferenc is.

Nagykőrös Kossuth Lajos szobrát 1900. szeptember 30-án avatták fel. A Vasárnapi Újság  korabeli tudósításából megtudhatjuk, hogy a szobor 8000 forintba került és „Nagy-Kőrös városa maga gyűjtötte az összeget”. Az alkotás az Osztrák-Magyar Monarchia harmadik egész alakos Kossuth-szobra volt, készítője pedig Tóth András, Tóth Árpád költő édesapja. A lap szerint „a szobrász Kossuthnak 1848-iki arczképeit vette mintáúl, s őt szónokló, a szabadságért lelkesítő föllépésben ábrázolta, panyókásan vállra vetett mentében, magyarázólag előre nyújtott jobb karral, míg baljában görbe kardját tartja, előre lépő lába pedig bilincsre tapos”.

Fotó forrása: Vasárnapi Újság, 1900. október 7.

 Költözés

 „Állj, te szobor, itt a végtelen időkig! Állj vészben, viharban, rendületlenül, mint állt az a nagy lélek, akit te ábrázolsz!” – zengte Kovács Lajos református lelkész az avatóünnepségen a Nagykőrösi Híradó 1932. június 12-i száma szerint, ám szavai nem találtak meghallgatásra, hiszen az elmúlt 122 év alatt többször áthelyezték, jelenleg a negyedik helyén áll. A templomkert sarkán lezajlott avatóünnepséget követően több kritikus cikk jelent meg a helyi sajtóban, amelyekben nem csak a művet, de az elhelyezését is kifogásolták. Először 1932-ben rakták arrébb, a templom mellől a jelenlegi autóbuszállomás helyére vitték át. Ám itt sem maradhatott sokáig, a buszállomás és az utak rendezése kiszorította onnan. Ezt követően jelölték ki számára a kisvárosháza előtti teret, amely Kossuth nevét is felvette és egészen 1946-ig, Szabadság térre történő átkereszteléséig viselte is. Utolsó mozgatása 1958 nyarán volt, mivel úgy ítélték meg - legalábbis a Pest Megyei Hírlap 1958. július 17-i számában megjelent cikk szerint -, hogy így „nem vész el a térben, így jobb lesz a rálátás és imponálóbb a szobor” . Ezért körülbelül 20 méterrel vitték az épülethez közelebb, oda, ahol most is áll. „Jó lenne, ha előtte szökőkutat létesítenének, tarka virágokkal” – fogalmazta meg óhaját az eseményről tudósító újságíró. A vágya teljesült, a negyedik helyén álló Kossuth-szobor előtt azóta is volt/van szökőkút – „Csobogó”  - és a színes virágokra sem lehet panaszunk.

Lábbeli

Mint fentebb említettem, jó kőrösi szokás szerint a szobor avatását követően máris kritikák özöne zúdult a műre. Egyesek odáig jutottak, hogy az egészet be kellene olvasztani és egy újat készíteni belőle. Miután 1902. szeptember 18-án Cegléden felavatták Horvay István Kossuth-szobrát, rögtön megindult az összehasonlítás. Az egyik szembetűnő különbség a két alak lábbelije volt. Ugyanis míg Cegléden csizmában, addig Nagykőrösön cipőben álldogált a talapzatán. Ez újabb zrikálásra adott okot, ezért a kőrösiek azt találták ki, hogy azért volt kénytelen Kossuth 1848. szeptember 24-én Nagykőrösön cipőben szónokolni, mert előző nap Cegléden ellopták a csizmáját…

Másolat

Több alkalommal hallottam és olvastam, hogy a nagykőrösi Kossuth-szobornak van egy hasonmása, mégpedig az amerikai Clevelandben. Az ohiói településen a mai napig is több tízezer magyar él, a Wikipédia szerint a városban és környékén 130 ezren vannak. Kossuth Lajos 1852-ben járt Clevelandben, aminek emlékére ötven évvel később, 1902. szeptember 27-én egy bronzszobrot állítottak neki az University Circle-ön. Az adatok szerint ekkor már 17 ezer magyar lakója volt a városnak. Az alkotó valóban ugyanaz a Tóth András volt, mint a nagykőrösi szobor esetében, azonban a legendával ellentétben nem a kőrösi, hanem egy harmadik alkotásának, a nagyszalontai Kossuth-szobornak a mását öntötte ki az amerikai magyarok számára. Ez egyébként már elsőre is szembetűnhet, a karja és a kardja is másképpen áll. Lehet, hogy azért terjedt el ez a másolattal kapcsolatos legenda, mert a ceglédi szobornak valóban van New Yorkban egy hasonmása. Mikor az Amerikában élő magyarok elhatározták, hogy emléket állítanak Kossuthnak, a ceglédi szobrot választották mintául. A két szobor sok tekintetben hasonlít egymáshoz, de egy szembetűnő eltérés azért mégis van a két alkotás között, mégpedig – bármilyen hihetetlen – a lábbelijük! Ugyanis amíg a ceglédi csizmában áll, addig a New York-i a kőrösihez hasonlóan csak cipőben.

A címben szereplő kérdés volt annak a sajtópolémiának a vezérfonala, amelyet a nagykőrösi  Arany János Gimnázium 1961. február 18-án rendezett szalagtűző bálján történtek váltottak ki.

A sportotthonban tartott összejövetel az akkori elvárásoknak megfelelően indult, a szalagok feltűzését követően ropogós csárdást jártak a fiatalok, ám idővel a modern táncok, a cha-cha-cha és a mambó is szerepet kaptak. 23 óra körül váratlan vendégek érkeztek, akik a gimnázium KISZ-szervezetének csúcsvezetősége szerint mind a tanárokban, mind a jelenlevő szülőkben, de elsősorban bennük, kiszistákban felháborodást keltettek.

A csúcsvezetőség nemtetszését a Pest Megyei Hírlap Nagykőrösi Híradójának március 1-jei számában a nyilvánossággal is megosztották, mondván „mi is fiatalok vagyunk, mi is táncolunk modern táncokat, de nem úgy, mint egyes vendégeink”. A kiszisták szerint a szülők és az idősebbek szörnyülködve nézték a táncolókat, akiket név szerint meg is neveztek. A magukról megfeledkezett fiatalokat egyenruhás KISZ aktivisták figyelmeztették a rendre. Mindezek kapcsán fogalmazta meg kérését a sajtón keresztül a csúcsvezetőség: „Vitatkozzunk arról, hogy van-e nálunk, Kőrösön huliganizmus, vagy csak egy-két ember utánozza a galerikbe tömörülő, emberi mivoltukból kivetkőzött, esetleg csak megtévesztett fiatalokat?”

A Cha-Cha-Cha című 1982-ben bemutatott magyar film a 60-as évek középiskolás hétköznapjaiba ad bepillantást

Az első reakcióra nem kellett sokat várni, ugyanis március 5-én, az egyik név szerint megemlített „huligánhölgy” válaszolt a Híradóban, azt kérve a kiszesektől, hogy először tisztázzák a huligán fogalmát. A megvádolt levélíró szerint aki modernül táncol, az nem huligán. Elismeri, hogy modernül ropta, de nem ízléstelenül – tette hozzá. Ráadásul, amikor a zenekar csárdást játszott, ő arra is táncolt.  

Március 7-én egy volt helyi galeri tagjának levele jelent meg, aki visszatámadva, a KISZ-t bírálta a hiányos nevelőmunkája miatt. Ahogy írta, a mai fiatalok – azaz az 1961-esek - szeretnének kiválni a régi, sok esetben maradi emberek közül. Ezt feltűnő, kirívó öltözködéssel, nyilvános helyeken túlzott, modern táncokkal, illetve ízléses, de modern öltözködéssel, rendes, a mai fiatalokhoz illő viselkedéssel akarják elérni. A gimnáziumi szalagavatóra térve arra biztatta a KISZ-fiatalokat, hogy nyújtsanak segítséget a bálon feltűnést keltő fiatalokhoz hasonlóak neveléséhez, beszélgessenek el velük a helyes viselkedésről. „A KISZ-tagok ne képzeljék azt magukról, hogy csak ők a valakik, mások nem számítanak. Törődjenek a KISZ-en kívüli fiatalokkal is” – dorgálta meg a város ifjúkommunistáit, majd leszögezte, hogy Nagykőrösön nincsenek huligánok, a kis létszámú galerik csak feltűnési vágyból léteznek.

Nem sokat késett az újabb cikk, március 9-én „egy ifjú gárdista” aláírással jelent meg a következő írás. Az ismeretlen szerző a március 5-én megjelent levél íróját, a bálon résztvevő hölgyet bírálta: „Ön most még nem tartozik a huligánok közé, de ha továbbra is így folytatja életmódját, mint eddig, akkor nemsokára oda sorolhatjuk”. Jóslatát azzal támasztotta alá, hogy a szalagtűző bálon úgy táncolt, hogy „ruhájának egyik részét levetette s az egész válla szabadon maradt”, amivel nagyon felhívta magára a figyelmet.

A város előtt zajló diskurzus ezzel nem ért véget, március 12-én egy újabb szemtanú írását közölte a lap, aki megállapította, hogy ugyan egy-két diák csatlakozott a botrányosan táncolókhoz, de csak azért, mert „tetszett nekik a maguk rángatózása”. A szerző újabb adalékkal szolgált az estéhez, mivel éjjel 11 óra után a Kőrisfában is látta a bálon megjelenteket, akik ott is úgy táncoltak, hogy a szórakozni vágyó fiatalokban, a jobb érzésű emberekben megbotránkozást váltottak ki. Szerinte a huligánt elsősorban magatartásából lehet megismerni, mint a diákbálon megjelent társaság tagjait is, akik a modern táncot annyira kifordítva és ízléstelenül járták partnerükkel, hogy ezzel magukra vonták a figyelmet és felháborodást váltottak ki. Ahogy a Kőrisfában is olyan magatartást tanúsítottak, amelyek a huligánokra jellemző. „A diákok nem a modern tánc ellenségei és igazuk van akkor, amikor huligánnak bélyegzik az olyan fiatalokat, akik emberi mivoltukból kivetkőzve megfeledkeznek a társadalmi együttélés szabályairól, akár szórakozásban vagy az élet bármely területén” – vonta meg végül szigorú konklúzióját, egyben a város nyilvánossága előtt zajló levelezést is lezárva.

Mint ismeretes, a Nagykőrösi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola Fürj utcai épületszárnyát 2021 nyarán életveszélyessé minősítették és lezárták. A tanítás konténertantermekben kezdődött meg az intézmény udvarán, 2022 szeptemberétől pedig a Toldi iskola kollégiumi épületében folyik a felsősök oktatása. 

Az első szülői megkeresések nyomán Kunhalmi Ágnes, az MSZP országgyűlési képviselője egy évvel ezelőtt, 2021 novemberében nyújtott be kérdést a témában az akkori illetékesnek, Kásler Miklós emberi erőforrások miniszternek, amire Rétvári Bence államtitkár válaszolt: „a beszakadt épületrész helyén egy új épület tervezése indult meg”.Változás azóta sem történt.

A kialakult helyzet joggal háborítja fel a szülőket, akik aláírásgyűjtésbe is kezdtek az iskola sorsának mielőbbi rendezése érdekében. Meghallva az érintettek szavát, az MSZP ismét a kormányhoz fordult. Tóth Bertalan frakcióvezető három kérdést tett fel az oktatásügyért is felelős Pintér Sándor belügyminiszternek:

1. Hogyan fordulhat az elő, hogy több mint egy év alatt még a tervek sem készültek el a Nagykőrösi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola új épületszárnyának kivitelezésére?

2. Mi az oka annak, hogy míg az egyházi fenntartó fejleszteni is képes a saját intézményét, addig a tankerület még a meglévő épületét sem tudja karbantartani?

3. Mikor készül el a Nagykőrösi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola új épületszárnya?

A levél teljes egészében ide kattintva olvasható!

Vannak emberek, akik valamikor hozzátartoztak Nagykőrös városképéhez. Izsó bácsitól kezdve lehetne sorolni azokat a személyeket, akik valamilyen módon örökre beleégtek több generáció emlékezetébe. Talán ilyen Szűcs László is, akire ha név szerint nem is, de mint a Kőrisfa presszó melletti sarokban pattogatott kukoricát áruló emberre, annál jobban emlékszik a város.

Őt mutatta be az olvasóknak Kopa Laci bácsi (aki kalapjával és jellegzetes bajuszával ugyancsak egyedi figurája volt a városnak) a Pest Megyei Hírlap nagykőrösi oldalán 1984. július 8-án:

Vasárnaponként, de olykor hétköznaponként is estefelé megjelenik a Széchenyi téri Áfész-irodaház és a Kőrisfa cukrászda közötti sarokmélyedésben, kis alkalmatosságával Nagykőrös múltjának egyik sokat látott tanúja, a Pattogtató Ember, ahogy itt ismerik.
Kosárból szép, fehér pattogatott kukoricát árul, az olcsó csemegét szívesen vásárolja a gyerek, de az idősebb is. Mert, mint sokan mondják, a pattogatott kukorica gyógyító hatással van a gyomorégésre, sőt, mint azt állítják, a gyomorfekélyre is.
- Mióta csinálja ezt az érdekes mesterséget? – kérdeztem Szűcs Lászlótól.
- Negyven kerek esztendeje van annak, hogy télen-nyáron, napsütésben és hóesésben, s azóta egy egész világ változott körülöttem.
- Például?
- Megszűnt a délelőtti, majd az esti korzó is. Nagy ünnepek után, a mise befejeztével, legalább fél óráig sétálgattak az emberek az öreg piactéren, az esti korzón pedig, főleg szombaton és vasárnap este pedig, kedves találkozók színhelye volt ez a fiatalságnak, ahol este 9 óráig, boldog ismeretségek, később házasságok is szövődtek itt.
Ma már nemigen ad hasonló örömöket a tér, az előbbiek helyébe lépett a rádió, a televízió, s még a diszkó sem pótol mindent…
Mikor megkérdeztem, azelőtt mit csinált, felcsillant a szeme:
- Azelőtt zenész voltam, Keskeny Bandi jó hírű bandájában! Jártunk a nagy névnapokon, éjfél után, volt, hogy egy éjjel harminc háznál is megfordultunk, elhúztuk a szép lányok ablaka alatt, hogy Csak egy kislány van a világon… Május elsején végigmuzsikáltuk az egész várost, és az ablakokból hullott a pengő. De jött a háború, a világégés, a gyász, elcsendesedtek a vendéglők, a kocsmák, családi találkozókká szürkültek a névnapok… És nekem elnehezült a karom…
- Hogy jutott eszébe a pattogatott kukorica?
- Ha a szomszédok összejöttek, jó nagymamám pattogatott egy rostafenék tűszemű csirkandi kukoricát, amelyek ropogtatása közben olyan jól elbeszélgettek. Hát erről… És nem bántam meg. Csendesen éldegélek belőle.
- Voltak konkurensei?
- Kettő is! De az egyik meghalt, a másik meg abbahagyta. Én meg szépen csinálgatom. Őszidőben főtt kukoricát is árulok. Tökmaggal viszont nem foglalkozom. És nem panaszkodom. Mert, mint Arany János mondta vala, Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri…

Kopa László

Szűcs László nyolc évvel a róla szóló írás megjelenése után hunyt el. A Nagykőrösi Hírlap 1992. február 27-én, a halálhíre mellett – így emlékezve rá - újra leközölte a cikket.

Fotó Sáradi György

Megjelent Rácz Péter NAGYKŐRÖS Városnéző séta a XX. századon át című könyvében

Még mielőtt bárki nagyon megörülne, természetesen nem Nagykőrösről költözöm el és nem is a Ceglédi úti kanyarból teszem át a székhelyem máshova, én maradok, csak a régi blogomtól válok meg, hogy egy új felületem - itt - folytassam „írói munkásságomat”.

Az első bejegyzésem amott, 2011 júniusában került ki, miután a laszloferenc.hu weboldalamat fideszes hackerek tönkretették. Az indulás óta 820 írást publikáltam, ami összesen 285556 megtekintést produkált. Azt csak remélni tudom, hogy nagyjából ennyien el is olvasták.

Bevallom, az utóbbi időben kissé hanyagoltam a blogolást, mivel a Facebook szinte teljesen átvette ezt a szerepet. Most arra az elhatározásra jutottam, hogy új felületen folytatom, amiben segítőim is vannak, lesznek. A régit meghagyom, de friss anyag nem fog már kikerülni, egy-egy régebbi – főleg helytörténeti jellegű vagy más, kevésbé politikai – írásomat felfrissítem, aktualizálom és ismét közlöm. No persze az újak mellett.

Szóval, a blogom költözik, de én maradok. Bocs :)